Megenni az állatot, az ember számára kihagyhatatlan pillanat, ősi dolgok egyike, misztikus, atavisztikus, a sztyeppék, az elszarusodott talpbőr, stb. De felfogható persze úgy is, hogy szeretjük a jót, főleg ha azt elénk teszik tányérban, és van mellé bor.

14 (felnőtt + 2 gyerek) talán még sosem próbált meg leülni a Csabáéknál (köszönjük), hogy együtt táplálkozzon, és bár neccesnek tűnt, végül sikerült (ha szorosan is). Nem tudom, hogy most kevesebb volt-e az anyag (köszönjük Smicu), mint tavaly, azt viszont tudom, hogy még csökkenteni kell, mert az utolsó fogásnak felszolgált libasült (ami ugye a fénypont, az esszencia, afféle gyökérzet, origó, alfa, stb.) az bizony hamar magára maradt, és egyedül búslakodva hűlt ki az asztalon. Fogyott belőle egy kicsi, de ez így nem jó, szégyen és gyalázat. Ez persze nem meglepő, ha tudjuk, mi volt előtte: tésztás leves, ludaskása, töltött nyak, aszaltszilvával tömött és szalonnába tekert máj (köszönjük Kata), töpörtyű. És persze sok kellemes vörös, köztük az utcáról beszerezhetetlen Márkvárt-féle tételek, melyekből a Tamás 3 kartonnal hozott (eladni persze, nem jótékonyságból, de akkor is köszönjük). Meg pálinka Bulgáriából (Pálnak köszönjük). Tartottunk okos szüneteket is (magunknak köszönjük), ülepedjen csak a zagy, de hiába, valahogy nem maradt hely a végére.

Nagyon jó volt, örültünk hogy most csak kevesen dőltek ki, és sokan bírták a végéig, de egyértelmű, hogy redukálni kell a cuccot, mert ez így még mindig pazarlás, ami bunkóság. Csak azt kell kitalálni, megbeszélni, hogy ez miképp érhető el.