Az immár hagyományosnak mondható Márton napi libavacsora a Csabáéknál. Szigorú játékszabályokat állítottunk fel: egy liba, nem kettő, délután kezdjük, nem 10-kor. Így verődtünk össze 6-ra, 7-re. Ott volt az alapcsapat: Csabáék, Mi, Bungyi Bá, és ehhez még a kellemes kollégák a laptól: Pál, némán, mert beteg volt a torka, persze Ambi, és Viktor kedves barátnőjével Adriennel. Beszélgettünk, ettünk levest, megvitattuk a cigiről való leszokás kis titkait - miközben egyesek dohányoztak! - és megkezdtük a komoly, szűkszavú, ipari evést. Feladat volt. Többen rosszul lettek. Páncsó bealudt a desszertek előtt. Király Bungyi bá elmenekült előlük. Természetesen nagyon finom volt minden, csak egy kavics van a cipőmben: mélán néztük ahogy Smicu - persze - forgószélként készít szimultán 8 fogást, a "mit tudok segíteni?" kérdést még be sem tudtuk fejezni, a "köszi semmit, de tényleg semmit" kaptuk válaszul. Minden isteni volt. Olyan aránytalan ez így. Ő, Ők rengeteg sokat dolgoznak, és háromkor ketten ülnek az üszkös romok felett, hiába volt meghirdetve délutánra, akkor is. Ha 4-kor, ha 10-kor kezdjük, ez fél háromig tart minimum. Az est végén egy csúcsbort ittunk, Smicu dobta a disznók elé, Ő nyerte, k finom volt. Kösz, Smic. Másnap elmentünk Smicuékkal egy ilyen tóhoz, ami Szentendre felé van, mert vitorlás verseny volt rajta. Már az első ajándékot megkaptuk: mentünk át ezen a szerencsétlen Budapesten, és a Margit híd után kettő darab teljes ívű szivárvány alatt hajtottunk át mint Dorothy, szamver. A picinyke tónál szélvihar, és kristálytiszta ég fogadott, és olyan fények, mint a National Geo-ban a fotókon. Csaba nem tudott vitorlázni csizma problémák miatt, s így bemenekültünk a tóparti kellemes egységbe ahonnan néztük a fényeket és ahol - második ajándék - pazar Márton napi ebédet ettünk, nem, még nem untuk, a libamájat nem is lehet szerintem. És így lett vége ennek is.