Vesztemre, Floyd indiai szakácskönyve egy pompás, 10 fogásos ételsort ajánl ilyen alkalmakra. Nem tudtam ellenállni - de ismersz Gizám, csak a kísértésnek nem tudok. Csütörtökön még éreztem, hogy ez talán túlzás, de késő volt, az indiai ötlet már megfogant az asztráltestemben. De miért, ó miért!

Egy röpke 6 órás bevásárlás, és csekély 8 órás főzés, mosogatás, vágódeszkasúrolás, kurva nagy fazekak ide-oda rakosgatása, aprítógép-berregtetés, áztatás, darabolás, fűszerek frissen mozsaralása előzte meg a vacsorát.

A végjátékban elmetéltem az ujjamat, és a konyhát friss, veres véremmel locsoltam, egyfajta buddhista-hindu áldozatképpen Keszarinak, a 10 fogásos indiai vacsorák istenének. Küldtem is gyorsan SMS-t Csabáéknak és Bandi Bácsinak, hogy LEHET késni, mert a Páncsó még porszívózott. No, késtek is. De azután megjöttek, - kivéve Bercit - és a Smicu rögtön közölte, hogy neki hányingere van, mer beteg, és nem kér semmit, csak egy kis rizst, talán.

Persze italoztunk, és lassan nekiveselkedtünk. A Smicu lécelt is tényleg, és nem bírt értékelhető mennyiséget fogyasztani, de evett valamennyit, amely nagyfokú jófejségre vallt. Majd eltávozott.

Én pediglen ott maradtam három pazar pasival, egyedüli nőként - a Zsófi meg a Borsó nem számítanak, még nem ivarérettek. Beszélgettünk barátságról, szilveszterről és nagy fekete férgekről, melyek némely ember bélrendszerében élnek. Ezeket meg is tekintettük az interneten.