Eltelt egy év (hogy rohan, bakker!), ismét eljöve Márton napja, nincs mit tenni, libát kell enni, mert úgy emlékszünk, hogy ez jó dolog, meg kellenek a hagyományok is, mint egy falat kenyér (vagy puha és ízletes hús, némi párolt vöröskáposztával, knédlivel, támogatva komolyabb vörösborral, utána desszert, konyak és erős kávé, stb.)

Rejtélyes okból a szervezőbizottság megnövelte a mennyiséget az előző évhez képest, annyira, hogy az elkészítéshez két lakásra volt szükség (szerencsére a fogyasztáshoz elég volt egy), valamint egy teljes napra, és jelentős organizációtechnikai szaktudásra. A fogyasztáshoz pedig olyan elszántságra, vasakaratra (akkor is betömök még egy combot, ha felrobban a testem), valamint a testünket belülről teljes egészében kitöltő gyomorra lett volna szükség, amivel nem rendelkeztünk, így hiába volt fantasztikusan finom minden (vivát smicu, ismét!), és hiába juttattuk el magunkat a fájdalomküszöbig, nem sikerült bedolgozni a terményt, ami persze frusztrációt, keserűséget, és szomorúságot okozott (a fizikai fájdalmakon és a kialvatlanságon túl). Annyit ettünk, hogy inni már nem is igazán bírtunk, pedig itt is el volt dobva az agy, mert 24 üveg nemes ital lett beszerezve, amit persze értéksorrendben kezdtünk bevizsgálni, így mire eljutottunk a vélhetően legcsodálatosabb palackig, az már nem igazán érdekelt senkit, meg is maradt reggelre a fele.

Szóval ezt így nem szabad csinálni, ez minden elleni vétség, súlyos bűn, és tulajdonképpen nem is jó, pedig finomat enni egyébként az, tudjuk, próbáltuk. Ezentúl tehát - bár továbbra is csak minőséget, de - odafigyelve, ésszel: keveset! (=jelszó) Másnap délelőtt - a görcsös regenerálódási kísérletek után - egy kis petanque, azzal nem is volt semmi baj.