Vidéki petanque-nak indult a dolog, mert közel van, mert szép, mert nincs benne kutyaszar, és mert még nem voltunk ott (kivéve a Fániékat), de persze nem sikerült elindulni akkor, amikor szerettünk volna (olyan talán még soha nem volt), így már a megérkezéskor az éhség apró jelei motoszkáltak egyesekben. Ezt első körben simán lenyomtuk, határozottan, keményen, de szeretettel, és elkezdtünk játszani. Sajnos nem volt megfelelő kavicsos felület, így a fűbe szorultunk vissza, aminek inkább csak hátrányai vannak, mint nem. Két (három?) kör után azonban elszabadultak az indulatok, és a táplálkozás kényszere legyőzött mindent. Ezzel alapvetően még nem volt semmi baj, hiszen enni jó, és ebben ügyesek is vagyunk, de a mennyiség démona még nálunk is ügyesebb, és mivel a Katus ismét kifaragta a zseniális füstölt sonkás pitét (plussz uborka, valamint tejfölös túró, házi kolbász a Szofitól), meg az őzgerincbe a piskótát, és hozzá bioepret, meg nembio tejszínhabot, valamint nem lehetett nem figyelembe venni a baromi hőséget, evés után egyszerűen senki nem volt képes semmi másra, csak fekvésre (maximum üldögélésre, de semmiképp sem arra, hogy fémgolyókkal hajlongjon).

Szóval ez nem lett petanque, ezért idekerült az utazás rovatba, mert az viszont tagadhatatlanul megvolt. Borsó szomorúan gyengélkedett, nem evett, nem viccelt, inkább csak feküdt, és meleg volt a teste. A Zsófi ellenben pörgött rendesen és villantgatta kerékpárakrobatikai tudományát.

Befejezésképp a közeli Postakocsi Étterembe vonult a maradék csapat (Csabáék már korábban el), ahol elég jól főznek, szépen tálalnak, és kedvesek. Hazafelé bónusz: Koma Üzletház! (a szúnyogok meg dögöljenek meg!)